BH 2014.4.109 Nem bizományi jellegű az a szerződés, ahol az eladó nem bízta meg a másik felet azzal, hogy a javára a saját nevében szerződéseket kössön, és a másik fél díjazásra sem jogosult, hanem a leszállított termékek kereskedelmi célú továbbértékesítése során általa elért árrésből tett szert haszonra (Ptk. 368. §, 507. §).

A JVC gyártmányú termékeket forgalmazó alperes a felperes azóta már megszűnt magyarországi fióktelephelyétől árlista alapján rendelte meg az általa eladni kívánt termékeket. A megrendelt árut a felperes jogelődje leszállította és leszámlázta az alperesnek. A számlán feltüntették, hogy az áru a vételár teljes kiegyenlítéséig a fióktelephely tulajdonát képezi. A felek között csak szóbeli megállapodás állt fenn és egyedi megállapodásaik alapján többször is előfordult az, hogy az alperes el nem adott árut szállított vissza a felperes jogelődjének, aki azok ellenértékét az alperes részére kiállított legrégebbi meg nem fizetett számlába számolta el. Az alperes a leszállított áruk után kiállított számlák közül a 2008. november 28-i fizetési határidejű 1 403 214 forint, a 2009. január 3-i lejáratú 270 000 forint, a 2009. február 11-én lejárt 184 680 forint és a 2010. január 7-én lejárt 162 500 forint összegű számlákat nem egyenlítette ki, csak 403 214 forintot fizetett meg. A felek egyeztetése alapján 2009. március 17-én az alperes a tartozását 1 964 628 forintban ismerte el. A felperes fióktelephelye az alperessel szembeni követeléseit a felperesre engedményezte.

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest a felek között fennállt szállítási szerződésből eredő 1 617 180 forint hátralékos vételár és a késedelmi kamatainak a megfizetésére.

Az alperes a kereset elutasítását kérte arra való hivatkozással, hogy a felek között nem adásvételi, hanem bizományi szerződés állt fenn.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1 617 180 forintot és a késedelmi kamatait.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - részben eltérő indokolással - hagyta helyben.

A jogerős ítélet indokolása szerint a becsatolt okiratokkal és tényállításokkal szemben az alperes nem tudta bizonyítani azt, hogy a felek között nem szállítási, hanem bizományi szerződés állt volna fenn. A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a felperes jogelődje és az alperes között a szállítási és az adásvételi szerződés egyes elemeit tartalmazó, atipikus szerződés jött létre. A tulajdonjog fenntartásos vétellel kapcsolatos kereskedelmi gyakorlatból, a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból és magából a tulajdonjog fenntartásra vonatkozó rendelkezésből is az következett, hogy a felek közötti szerződés nem bizományi volt. Az elszámoláskor a felek a nettó árat vették figyelembe, és nem voltak tekintettel arra, hogy az alperes mennyiért adta el a termékeket, ezért a díjazáshoz hasonló eredmény - ami a bizományi szerződés egyik tartalmi eleme - nem jöhetett létre. Bizományi szerződés létrejöttéhez nem elegendő annak meghatározása, hogy a bizományos milyen típusú újabb szerződést köteles kötni, hanem meg kell állapodni az újabb szerződés lényeges tartalmi elemeiben is, így egyebek mellett abban, hogy milyen módon állapítható meg a bizományost megillető díj. A tanúként meghallgatott D. G. vallomása is ezt az álláspontot támasztotta alá, kamatot pedig a felperes a hosszú távú gazdasági kapcsolatra és a folyószámlaszerű elszámolásra tekintettel nem érvényesített az alperessel szemben.

A visszáru számlákkal kapcsolatosan a másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által kifejtett azon megállapítással, amely szerint azok nem az adott szállításhoz kapcsolódtak, hanem a felek adásvételből eredő igényei folyószámlaszerű elszámolását jelentették. A bizományi szerződés fennállása esetén az áru visszaszállítása a szerződés megszűnéséhez vezetne és az ebből eredő igényeket az adott áru leszállításával kapcsolatos elszámolások során kellett volna feltüntetni, a felek között azonban ettől eltérő gyakorlat állt fenn. Az alperes mindezek alapján köteles a leszállított és ki nem fizetett áruk ellenértékének a megfizetésére.

A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását és a kereset elutasítását.

A felülvizsgálati kérelmet a Kúria nem találta alaposnak.

A jogerős ítélet helyesen állapította meg, hogy a felek között nem a Ptk. 507. §-a szerinti bizományi szerződés jött létre, mivel annak tartalmi elemei nem valósultak meg. A felperes nem bízta meg az alperest azzal, hogy a javára a saját nevében szerződéseket kössön és az alperes sem volt jogosult a szerződés alapján díjazásra. A díjazásban való megállapodás hiánya önmagában kizárta azt, hogy bizományosi jellegű szerződés létrejötte legyen megállapítható.

A felek között - tartalma alapján - valóban nem jött létre "tiszta" tulajdonjog fenntartásos adásvétel, de erre a felperes és a jogerős ítélet sem hivatkozott. A jogerős ítélet által kifejtetteknek megfelelően ugyanis a szerződés a szállítási és az adásvételi szerződés egyes elemeit tartalmazó, atipikus megállapodás volt, és ezzel a megállapítással a Kúria is egyetértett. A szóbeli szerződésnek megfelelően az alperes a felperes jogelődje által leszállított termékeket megvásárolta és azokon a vételár megfizetésével tulajdonjogot szerzett. A tulajdonjog fenntartás ez esetben csupán biztosíték céljából került kikötésre és a termékeket az alperes - a felperes jogelődjének felhatalmazásával - az általa a saját nevében megkötött szerződésekkel folyamatosan értékesíthette. Ezeknek az alperes által kötött további szerződéseknek a tartalmába a felperesnek semmilyen beleszólása nem volt és az alperes haszna nem díjazásból eredt, hanem a kereskedelmi célú továbbértékesítés során érvényesített árrésből. Az alperesnek tehát ennek megfelelően saját magának kellett viselnie a tevékenységéből eredő kockázatokat, költségeket és az esetleges veszteségeket is. Az, hogy a felperes alkalmanként - de mindig egyedi megállapodások alapján - visszavásárolt egyes az alperes által nem értékesített termékeket, ezt az alapjogviszonyt nem módosította és nem tette ezt a felperes részére kötelezővé.

Az alperesnek mindezek alapján arra állt fenn szerződéses kötelezettsége a felperessel szemben, hogy a leszállított áruk vételárát határidőn belül megfizesse. Az a körülmény, hogy az árut nem tudta értékesíteni, ezt az érvényesen létrejött szerződést nem bontotta fel, így nincs lehetőség arra sem, hogy ezen kötelezettsége alól szabaduljon, akár olyan módon, hogy a leszállított árukat visszaszolgáltatja.

A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogszabályoknak megfelelő jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

(Kúria Pfv. VI. 20.029/2013.)

* * *

TELJES HATÁROZAT

A Kúria a dr. Krisztián Zoltán ügyvéd által képviselt J. Gmbh. felperesnek a dr. Pallagi Ádám ügyvéd által képviselt B. Zs. alperes ellen vételár megfizetése iránt a Debreceni Városi Bíróságon 8.G.40.170/2011. szám alatt folyamatban volt és a Debreceni Törvényszék 3.Gf.41.044/2012/5. számú ítéletével befejezett perében a jogerős ítélet ellen az alperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartja.

Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperes részére 40 000 (negyvenezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget és felhívásra az állam részére 161 700 (százhatvanegyezer-hétszáz) forint le nem rótt felülvizsgálati illetéket.

Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye.

I n d o k o l á s :

A perbeli termékeket forgalmazó alperes a felperes azóta már megszűnt magyarországi fióktelephelyétől árlista alapján rendelte meg az általa eladni kívánt termékeket. A megrendelt árut a felperes jogelődje leszállította és leszámlázta az alperesnek. A számlán feltüntették, hogy az áru a vételár teljes kiegyenlítéséig a fióktelephely tulajdonát képezi. A felek között csak szóbeli megállapodás állt fenn és egyedi megállapodásaik alapján többször is előfordult az, hogy az alperes el nem adott árut szállított vissza a felperes jogelődjének, aki azok ellenértékét az alperes részére kiállított legrégebbi meg nem fizetett számlába számolta el. Az alperes a leszállított áruk után kiállított számlák közül a 2008. november 28-i fizetési határidejű 1 403 214 forint, a 2009. január 3-i lejáratú 270 000 forint, a 2009. február 11-én lejárt 184 680 forint és a 2010. január 7-én lejárt 162 500 forint összegű számlákat nem egyenlítette ki, csak 403 214 forintot fizetett meg. A felek egyeztetése alapján 2009. március 17-én az alperes a tartozását 1 964 628 forintban ismerte el. A felperes fióktelephelye az alperessel szembeni követeléseit a felperesre engedményezte.

Az alperes a kereset elutasítását kérte arra való hivatkozással, hogy a felek között nem adásvételi, hanem bizományi szerződés állt fenn.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1 617 180 forintot és a késedelmi kamatait.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - részben eltérő indokolással - hagyta helyben.

A jogerős ítélet indokolása szerint a becsatolt okiratokkal és tényállításokkal szemben az alperes nem tudta bizonyítani azt, hogy a felek között nem szállítási, hanem bizományi szerződés állt volna fenn. A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a felperes jogelődje és az alperes között a szállítási és az adásvételi szerződés egyes elemeit tartalmazó, atipikus szerződés jött létre. A tulajdonjog fenntartásos vétellel kapcsolatos kereskedelmi gyakorlatból, a Ptk. 118. § (1) bekezdésében foglaltakból és magából a tulajdonjog fenntartásra vonatkozó rendelkezésből is az következett, hogy a felek közötti szerződés nem bizományi volt. Az elszámoláskor a felek a nettó árat vették figyelembe, és nem voltak tekintettel arra, hogy az alperes mennyiért adta el a termékeket, ezért a díjazáshoz hasonló eredmény - ami a bizományi szerződés egyik tartalmi eleme - nem jöhetett létre. Bizományi szerződés létrejöttéhez nem elegendő annak meghatározása, hogy a bizományos milyen típusú újabb szerződést köteles kötni, hanem meg kell állapodni az újabb szerződés lényeges tartalmi elemeiben is, így egyebek mellett abban, hogy milyen módon állapítható meg a bizományost megillető díj. A tanúként meghallgatott D. G. vallomása is ezt az álláspontot támasztotta alá, kamatot pedig a felperes a hosszútávú gazdasági kapcsolatra és a folyószámlaszerű elszámolásra tekintettel nem érvényesített az alperessel szemben.

A felülvizsgálati kérelem indokolása szerint a felek közötti szerződés valós tartalma - a rendelkezésre álló bizonyítékok, így D. G. tanúvallomása alapján - az volt, hogy a felperes jogelődje termékeket szállított az alperesnek abból a célból, hogy azokat az alperes eladja és az eladás után a számlán feltüntetett árat fizesse meg a részére. Amennyiben a felek között ténylegesen a Ptk. 368. § (1) bekezdése szerinti tulajdonjog fenntartásos adásvételről lett volna szó, akkor ez elidegenítési és terhelési tilalmat eredményezett volna a termékeken, így az alperesnek nem állt volna módjában a leszállított áru értékesítése. A termék átadása - fenntartott tulajdonjog esetén - nem vezet a termék tulajdonjogának az átruházásához, azokkal ezért az alperes nem is rendelkezett tulajdonosként. A felperes jogelődjét ekkor, teljesítés hiányában, nem terhelte sem ÁFA, sem jövedelemadó fizetési kötelezettség. A termékeket ekkor a felperes jogelődjének még saját tulajdonú készletként kellett nyilvántartania. (Az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: ÁFA tv.) 9. §, 55. § (1) bekezdés.)

A tulajdonjog átszállása az alperes fizetésével következett be, ami a felperes jogelődje részére egyfajta biztosítékot jelentett. A felperes jogelődje azonban hozzájárult az alperesnél lévő termék értékesítéséhez, amire tulajdonjog fenntartásos vétel esetén nem lett volna lehetőség és amelynek esetén számlát sem kellett volna az ügyletnél kibocsátani. Nem lehetett ezért szó a felek között tulajdonjog fenntartásos adásvételről, a jogviszony tehát egy a Ptk. által nem nevesített, atipikus jellegű értékesítési, bizományi jellegű szerződés volt. Az ilyen típusú szerződéseket azonban az ÁFA törvény és az Európai Bíróság joggyakorlata (SAFE-ügy C-320/88.) is elismeri. A felperes tehát az eladott termékeket visszaveheti, de azok értékének csökkenését a Ptk. 99. §-ára tekintettel ő köteles viselni.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására és az alperes perköltségben történő marasztalására irányult.

A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

A jogerős ítélet az ügy elbírálásához szükséges mértékben feltárt és helyesen megállapított tényállásból helytálló jogi következtetéseket vont le, azokkal a Kúria is egyetértett, jogszabálysértés nem történt.

Nem az ÁFA tv. határozza meg a polgári jogi jogviszonyokat, hanem az adófizetési kötelezettség igazodik a felek által megkötött szerződésekhez. A hivatkozott ÁFA tv.-ben foglaltakból ezért a peres felek szerződéses megállapodására vonatkozó következtetéseket nem lehetett levonni.

Utal ebben a körben a Kúria arra, hogy az ilyen jellegű szerződés a jövőben már nevesítetté válhat, mert a még nem hatályos Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Polgári Törvénykönyv) 6:372 §-a ezt forgalmazási szerződésként rögzíti. A forgalmazási szerződés esetében a szállító meghatározott ingó dolgoknak a forgalmazó részére történő eladására, a forgalmazó pedig a termékeknek a szállítótól való megvételére és azoknak a saját nevében és a saját javára történő eladására köteles. Az új Polgári Törvénykönyv ezen túlmenően változatlanul elfogadja a tulajdonjog fenntartás biztosítéki célú kikötését.

Az Európai Bíróság hivatkozott C-320/88. számú ügye az uniós tagállamok forgalmi adóra vonatkozó szabályainak összehangolásával kapcsolatban a közös hozzáadott érték- adó rendszer, egységes adóalap megállapításról szóló 1977. május 17-i 77/388/EGK hatodik tanácsi irányelv 5. Cikke (1) bekezdésének értelmezéséről szól oly módon, hogy termékértékesítésnek minősül a materiális javak feletti tulajdonjog átengedése még akkor is, ha a tulajdonjog jogi átruházására nem kerül sor. Ez a döntés tehát adójogi rendelkezéseket tartalmaz, így a perbeli esetben nem lehet irányadó. Az előzetes döntéshozatali kérelem előterjesztésére ezen túlmenően a perbeli esettől eltérően egy speciális holland adójogi fogalom, a gazdasági tulajdonjog átruházása esetén kérdésessé vált adófizetési kötelezettség miatt került sor. Ez a holland jogban ismert jogviszony arra irányult, hogy a tulajdonos a szerződés alapján a dolgot a másik fél rendelkezésére bocsátotta, annak gyümölcsei ezt követően már ezt a felek illették, aki köteles volt viselni a felmerült terheket is. A tulajdonjog azonban csak egy későbbi időpontban került átruházásra, de a jogosult visszavonhatatlan meghatalmazást kapott a tulajdonostól az ezzel kapcsolatos lépések megtételére. Ez a jogviszony tehát csak bizonyos szempontokból hasonlít a perbeli esetre, de az átadott dolog értékváltozása már e jogviszonyban sem a tulajdonost, hanem a másik szerződő felet terheli, aki - a szerződés érvényes létrejötte esetén - a dolog visszaadására és a vételár visszakövetelésére nem jogosult.

A Kúria a kifejtettekre tekintettel - a Pp. 274. § (1) bekezdése szerint tárgyaláson kívül meghozott határozatával - a jogszabályoknak megfelelő jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

A Pp. 270. § (1) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárásban is irányadó Pp. 78. § (1) bekezdése szerint kötelezte az eredménytelen felülvizsgálati kérelmet előterjesztő alperest a felperes javára a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (2), (5) és (6) bekezdése alapján a ténylegesen végzett ügyvédi tevékenységgel arányosan megállapított - és a 4/A. § (1) bekezdése szerint ÁFÁ-val növelt összegű - ügyvédi munkadíjból álló felülvizsgálati eljárási költség megfizetésére. Kötelezte továbbá a pervesztes alperest az Itv. 74. § (3) bekezdése szerint irányadó 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése, valamint 15. § (1) és (3) bekezdése alapján az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt felülvizsgálati eljárási illeték állam javára történő megfizetésére.

Budapest, 2013. november 12.

Dr. Kollár Márta s.k. a tanács elnöke, Dr. Puskás Péter s.k. előadó bíró, Tamáné dr. Nagy Erzsébet s.k. bíró

(Kúria Pfv. VI. 20.029/2013.)